Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács Mihály élete

Kovács Mihály Tisza-Abád-Szalókon, Heves vármegyében született 1818 július 25-én jómódú szülőktől.

Szülei már hatéves korában iskolába adák. Itt szorgalmasan tanult és Mészáros János nevű öreg tanítótól, egyebek közt, a magyar ősök párduckacagányáról lévén szó, azt is megtanulta, a tanító bácsi szavaival élve, hogy "a párduc, fiaim, olyan, mint az én Módi nevű tarka kutyám".

Ez a mondás természetesen Szentírás volt és ezt a nagy állattani tudományt a vizsgálaton tudákos Pap-Faragó Dávid gazd'uram, kellően méltányolta és nyilvánosan megdicsérte úgy Miskát, mint az egész osztályt, midőn egyhangúlag idézték a Módi párduchasonlatát.

A művészethez egy Rafael-kép serkentette fel vonzalmát 7�8 éves korában. Ez a kép az urbinói halhatatlannak a teremtőt ábrázoló műve után készült acélmetszetű másolat volt, mely kálvinista házban szokatlanul, a bibliában húzódott meg. Ez a kép nagy hatással volt fogékony elméjére és amikor később a katho-likus templomba vetődve, ott festett oltárképeket látott, rajta a feszületet, a hajlam kitört belőle és felkiáltott: ilyent szeretnék festeni!

Rajzolt is ezután mindent, ami az életben, vagy képzeletében eléje került: virágot, fát, kutyát, bikát és a gyermek kedvelt tárgyát, a lovat s rajta a huszárt.

Művészeti látóköre csakhamar tágulni kezdett, amint a kúnhegyesi iskolába vitték, ahol már "festéket" is látott egy tanulótársánál, sőt maga is vehetett ilyent. Boldogan vitte haza és már nem maga-csinálta � hanem jó bolti ecsettel festette ki névnapi köszöntő koszorúit. Ez jövedelmező művészet volt és egy ilyen koszorúért egyszer királyi ajándékot: új veretű ezüst húszast kapott Hagymási uramtól, aki Kisújszállásról jött vendégül a ház-gazdához.

Koszorúi az anyagin kívül erkölcsi haszonnal is jártak, mert a művész neve ismertté lett Kunhegyesen.

És egy ilyen koszorú lett később jövője megalapítójává.

Udvardy János megyei mérnök ugyanis meglátva egy névnapi koszorúját, Orczy László báró figyelmébe ajánlotta a kis Miskát, mint művészi tehetséget.

Orczy báró nyomban pártfogásába vette és kiképeztetéséről egészen végig nagylelkűen gondoskodott. Pestre vitette a gimnáziumba, amellett Landau rajziskolájában rajzolni tanult és pedig olyan szép sikerrel, hogy három hónap múlva már ezüst érmet nyert egy rajzával. Iskolai tanulmányait kitűnően végezvén, a bécsi képzőművészeti akadémiába küldte pártfogója, hol tanárai megkedvelték a törekvő szerény növendéket és köztük Danhauser már ekkor megjósolta szép jövőjét, kiemelvén történelmi alkotásai közt Atilla csatáját, az életképek közt a spanyol banditát és Mátyás királyt a boroszlói polgármester leányával. Emellett festményeinek szép testszíne nyerte meg a tanár kitüntető tetszését.

Bécsből az orvosok tanácsára enyhe éghajlatra, Olaszországba küldte a báró, oda, hová forró vágyai vonzották.

1842 júniusa elején érkezett Velencébe.

Itt az akadémián a bécsi katonás, kimért feszesség helyett barátságos, szíves viszony állott fenn tanár és tanítvány között � amint ezt már 1834-ben Barabás is feljegyezte naplójába. Barátságos eszmecserét váltottak tanítványaikkal nemcsak a külső életben, de az akadémia kebelében is, úgy társadalmi, mint művészeti kérdésekben.

Kitűntek ebben a jeles Grigoletti és Liparini tanárok, Európa-szerte elismert tekintélyek. És ott volt az akadémia élén Beniczky Lajos, ki azonban magyar létére nem tudott magyarul. Sokan feszegették azt a kérdést, miképen juthatott magyar ember az olasz akadémia élére, holott különben a középszerűrég színvonalán álló életkép-festőművész volt. Végre Reviczky gróf lombard-velenczei kormányzó pártfogásában vélték az okot felfedezhetni.

Különben � mint más kútfőből hallom -nem maradhatott sokáig az intézet élén, Beniczkyt neje eszeveszett költekezése adósságokba keverte. Barabásnak is nagyobb ősz-szeggel maradt adósa. Velencéből Bécsbe költözött, ahol végre fényképészeti irodát vezetett a Lipótvárosban és azzal sem boldogult.

Velencéből Kovács Rómába ment, honnan azonban kevés idő múlva Firenzébe tért, hol az öreg Markónál a tájfestészet művészetét tanulta és az öreggel beutazva Toskánát, sok szép tanulmányt festett. Közben a Pitti-és az Uffizi-képtárban másolgatott. Itt festette Rembrandt fiatalkori arcképét és Rubens első nejének arcképét, melyeket halála után özvegye a nemzeti múzeum képtárának ajándékozott. Markótól nyolc hónapi együttlét után elbúcsúzva, visszatért az örök városba 1844-ben.

Rómában lerázva a Bécsben ráragadt kötött, feszes kezelési modort, új, széles ecsethordásra tért át és már olaszos meleg színezettel festette meg Szt. Márk tetemeinek átadását ábrázoló történelmi képét.

Itt megismerkedett Ybl Miklós építészszel és Rahllal, a későbbi bécsi híres tanárral.

Magyarokkal is találkozott, köztük Zichy Mihálylyal és 1845-ben vidám karácsony-estét töltöttek a pesti származású Heinrich Ede lakásán Ligeti Antal, Molnár József és Simonyi Antal társaságában.

1846-ban ritka érdekes látványosságokról ír naplójában.

"XVI. Gergely pápát láttam � úgymond -halva. Láttam az új választáshoz a Quirinálba bevonuló bíbornoki precessziót, azt is, mikor. az újon megválasztott Conte Giovanni Mastai imolai püspököt és bíbornokot a Quirinal erkélyén a népnek bemutatták és IX. Pius név alatt pápává kikiáltották, melynél az olaszok leírhatlan lelkesedésbe törtek ki. Az átellen-ben levő gárda-palotáról adott füstjelre a Castello Sant' Angelo (angyalvár) ágyúi megszólaltak.

Jelen voltam � folytatja � IX. Pius koronázásánál, melyet a Vatikán közeleső terra-száról néztem. Azután pedig a Szt. Péter templomában, közvetlen közelében valék, midőn egy póznán lengöngyöleget gyújtottak meg, melynek ellobbanó lángjánál ismételték e nevezetes mementót: "Sic transit gloria mundi!"

A jezsuitákra vonatkozólag ezeket mondja: "Akkoriban kezdődött meg a jezsuiták elleni mozgalom, tanuja voltam (mert szemben laktam a jezsuita kollégiummal), midőn kövekkel dobálta a csőcselék a kollégium kapuját nagy "abbasso i Gesuiti! (le a jezsuitákkal!) kiáltások közt." Említi továbbá, hogy "a mint az 1848-iki mozgalmak Rómában éles jelleget öltöttek, az osztrák követségi palotáról levetették az osztr. cs. címert, a kétfejű sast, dacára annak, hogy az ifjú Széchényi Imre gróf (akkor követségi attasé gr. Lützow mellett) ellenezte".

Érdekesen írja le később Olaszországból hazautaztál, érintvén, mint találkozott véletlenül Innsbruckban a magyar országos küldöttséggel, mely 1848-ban V. Ferdinánd királyt Magyarországba hívta. "A küldöttséget � írja - az öreg Hám prímás vezette, hercegprímási öltözetében, emlékezem Pázmándy Dénesre, Andrássy Gyula és Aladár fiatal, sugártermetű grófokra, Almássy Pál délceg alakjára, Német Berci oskolatársamra. Nagy sajnálatomra nem jegyeztem fel akkor és így harminchét év után nem emlékszem mindenikére ezen szép küldöttségnek; csak még Kristen titkár nevére.

A tiroli nép megbámulta őket, de méltán is. Én pedig a nép között füleimmel hallottam a nép nyilatkozatát: Ez már felséges! Ez szép! Ezek a szép és gazdag öltözetű urak milyen rendben és szépen, komolyan járnak! Bezzeg nem úgy ám, mint azok a kötéltáncos Szwor-nost csehek az ő komédiás öltözetükben és lármásán. � Egy nő: So scheue Leutln haw i no nie g'sehn! (Ilyen szép népecskét még sohasem láttam!) - - Nagyon jó benyomást tettek a tiroliakra...

Est ve az audiencia után magam is betekintettem a küldöttség fogadójába és hallottam az eredményt, t. i., hogy a Felségek megígérték, két hét múlva Budapestre menni és kegyteljesen bocsáták el a deputációt."

Innsbruckból Münchenen át Bécsbe és azután Tarnaőrsre érkezett, hol a telet töltötte.

Az 1848�49-iki hideg tél azonban megviselte a déli éghajlathoz szokott művészt és vérköpése miatt Metszősi honvéd tisztiorvos kereken elutasította, mikor honvédtüzérré akart lenni.

Tarnaőrsön jótevőjét, Orczy László bárót, nejét és a család több tagját, fiait, köztük Bódogot, a későbbi nemzeti színházi intendánst festette.

Közben a vidéken számos megrendelést kapott, nemkülönben Egerben, ahová 1849 júliusában rándult be.

Egerben új fordulat állott be életében, amely úgyszólván időszakot képezett.

Megismerkedett és szoros barátságot kötött Tárkányi Bélával, a költővel, aki akkor érseki titkár volt.

"Itt � írja naplójában � arany időket éltem s jó lélekkel mondhatom, hogy ifjúságom legszebb napjait"...

Tárkányi szülein és rokonain kívül lefestette az érsekség kanonokjait, a város és a vidék előkelőit, urakat, hölgyeket, sok-sok oltárképet a környékbeli templomok számara. Egymást követte a megrendelés, úgy hogy amint mondja: "Tárkányival való ismeretségem és barátságom Isten áldása volt és maradt mindig."

Ugyancsak ezidétt festette Egerben ismert nagybecsű történelmi festményét, Árpád vezérré emeltetését.

Ezt a képét a Pesti műcsarnok-egyesület műlapjává választotta és kőnyomatú mása 1854-ben került ki Lemercier párisi híres kőnyomdájából.

Az eredeti festmény jelenleg a Szépművészeti múzeum újabbkori műtárában látható és úgy alkotás (kompozíció), mint színhatás tekintetében egyike a jelesebb, újabb műtermékeknek.

Szép magyar nő- és férfiarcok néznek le róla, melyeket ismerősei, barátai és a föld népe soraiból válogatott. És valóban jól esik a szemnek ez a sok vonzó, kellemes arc látása. Éppen ellentétben a legújabb idő magyar művészeinek néha ellenszenvesen rút magyar férfi- és női arcaival, melyeket az illető művészek nem keresetlenül alkalmaznak műveiken; sőt ellenkezőleg, mintha csak szándékosan válogatnák ki a visszataszítót, hogy ilyennek mutassák be a jelen nemzedéket az utókornak. Mert hiszen a művész nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is dolgozik! Megdöbbentően rútnak fogja találni az utókor a XIX. és XX. század magyar népét. Akárcsak a régi németalföldi csapszékek undorító népe!

A rútat elég híven tükrözteti a fénykép. Az ecsetnek tán nemesebb, magasabb színvonalú művészi hivatása is van!

Érdekes, hogy egyik egri barátja, aki különben nem volt "valami világverese" -- amint a középszerűségről mondja az erdélyi népszó - a képre tekintve így szólt a művészhez, mintha ez nem is tudna róla: "De nézd meg Miska, milyen jó magyar arcokat festettél a képedre!"

És különös dolog, hogy jegyzeteiből teljesen kifeledte ennek a jeles és kitüntetett művének a megemlítését.

Hallgat róla.

Nekem jutott eszembe, ki a műlap egy példányát őrzöm és kinek maga Kovács beszélte el egri barátjának ezt a felfedezését. Be is jegyeztem Árpád emeltetését a naplójegyzetek szélére az 1853. évi feljegyzésekhez.

Tán azért nem jutott eszébe, mert éppen ezidétt utazott ismét Bécsbe és Drezdába és ennek feljegyzése szorította ki emlékezetéből képének megemlítését.

1856-ban Parisba utazott, hogy minták és kellékek megszerzésével ott fesse meg nagy oltárképét, melyet a hevesmegyei Polgári község új templomába, az egri káptalan rendelt meg. 1857 augusztusában be is fejezte és őszszel kiállította a nemzeti múzeum díszterme mellett levő kerek, úgynevezett címeres teremben, melynek párkánylapján kereken az ország vármegyéinek címerei festvék.

A roppant nagyméretű, 24 lábnyi magasságú és 15 láb szélességű képet az egri káptalan szállíttatta és állíttatta közszemlére. A műértő közönség, a művészek és a sajtó elismerőleg nyilatkozott a nagy műről, alkotását, jó rajzát és erőteljes, olaszos színhatását méltányolván.

Parisból, felhasználva a közelséget és alkalmat, átrándult Angliába, a manchesteri nagy kiállítás megtekintésére, melyen nagybecsű műkincseket talált, Rafael, Rubens, Van Dyck, Rembrandt, Tiziano, Correggio, Veronese, Velasquez, Murillo remekeit, melyek az angol előkelők gyűjteményeiből kerültek oda.

Ez az út és a párisi tartózkodás azonban kimerítette pénzkészletét annyira, hogy csak kölcsönpénzzel bírt hazakerülni.

A Polgáriba rendelt oltárkép ugyanis 2897 forintjába került, holott csak 2000 forintra volt kialkudva. Előleget rá a káptalantól nem kapott, mert hátha a művész időközben meghal, téríti meg az előleget?" Ez volt a papi szék okoskodása. Tárkányi azonban gondoskodott foglalkoztatásáról. Mindjárt két oltárképet festetett vele az egyeki templom számára, hol ekkor már plébános volt. Sőt még paraszt ember is rendelt nála egy Ecce homót és mater dolorosát. Hozzá a káptalan is rendelt pótlólag két kisebb oltárképet, együtt 1000 forintot fizetvén érettök, hogy legalább utólag támogassa megrövidüléséért.

1858-ban ismét Parisba készült, de Bécsben megállapodott, mert barátja, Sterne, a híres műpártoló fogorvos több megrendelést szerzett. Több arcképet festett ekkor, a többek közt festette Giskrát, a későbbi minisztert és nejét.

A külpolitikai viszonyok megzavarodása miatt azonban ekkor lemondott párisi útjáról. A kitörőben levő francia-olasz-osztrák háború készülődései annyira lenyomták az osztrák papírpénz értékét, hogy 100 osztrák forintért csak 30 forintot adtak Parisban.

Budapestre jött hát és itt több előkelő hazafit festett. A többek közt ekkor festette Mikó Imre gróf számára Kazinczy Gábort, Földváry Károlyt, Görgey vitéz ezredesét, ennek ikertestvérét, Sándort, a római sáncok hősét, Orczy Bódog bárót és nejét, Wass Emmát és nővérét, Wass Jozefin grófhölgyet. Ekkor elhatározta, hogy Spanyolországba utazik és megtanult spanyolul, ami könnyen ment, mert olaszul jól beszélt és írt.

1863-ban meg is indult és Marseilleből tengeren végighaladva Spanyolország keleti partjain, Sevillába érkezett, útközben meg-meg-állapodva a partvidék nevezetesebb pontjain. Körülhajózva Gibraltárt, Kadixba s onnan a Guadalquivir folyamon, mint nevezi, Spanyolország Tiszáján felhajózva, Sevillában megállapodott.

Érdekesen írja le hosszú tengeri útját, melynek részletezését korlátolt terem nem engedi meg.

Sevillában hat hónapot töltött; tanulmányozta és lemásolta Murillo több képét. Murilló-nak itt a templomokban és az akadémia képtárában 60�70-re-megy művei száma. Ezek közül különösen kiemeli San-Francisco-t. "Ezen a nagy képen mindössze csak négy alak van, de a halhatatlanok művei közt sem áll hátrább a Parnassus lakóiénál", - - jegyzi meg elragadtatásában.*

Itt másolta a sevillai mester kisebb képei közül azt, amely "Servilleta" (asztalkendő) név alatt ismeretes. A kép valóban asztalkendőre van festve. Murillo ugyanis egyik főpapnál ebédelvén, zsebredugott egy asztalkendőt és azt később mint madonna-képet vitte vissza. Kovács szintén asztalkendőre festette, sok kutatás után éppen olyan szövetűt találván egy boltban. Mint minden másolatán, úgy ezen is híven követi az eredeti ecset vonásainak irányát és mértékét. Két ilyen példánya van Magyarországon, egyike az egri líceumnak, a másika a budapesti Szépművészeti múzeumnak jutott ajándékul. A művész engedelmével nőm is festett róla egy sikerült másolatot. Eredetije azonban Sevillában, mint tavaly megdöbbenve láttam, az utóbbi években megsötétült, korábbi élénk színét mindjobban veszti Igen érdekes műtörténelmi felfedezést tett Kovács M. Sevillában.

Régi magyar festőművész képeire akadt véletlenül a sevillai székesegyházban.

Sturm Mihály, zirci festőművész kilenc képét fedezte fel, azt írja róla:

"Az evangélisták kápolnájában van kilenc darab fára festett kép egy művésztől; engem nagyon érdekelt, kitől legyen, mert az 1500-béli stílusban vannak festve; felgebeszkedtem egyik oltárnál, ahol egy Szt. Katalin eljegyzését ábrázoló, fél alakokból álló kép függött és tisztán olvasható írással volt a művész kiléte írva: "pinxit Michael Sturmius zirciensis. 1555". Ezért van okom hinni, hogy a művész magyarországi születésű volt és Sturm Mihálynak hívták. Ki tudja, nem volt-e cistercita, akiknek Zircen már rég apátságuk van."

A képtárban megismerkedett Werthern báró német követtel, későbbi jóakarójával és Mont-pensier herceggel, a spanyol királyné sógorával, kiket úgy magyar ruhája, mint készülőben levő művei bírtak közeledésre. A herceg meghívta palotája és becses gyűjteményei megtekintésére "a hercegnő pedig, � ki szép barna hölgy vala � míg nővére, Izabella királyné szőke, � örömét fejezte ki azon, hogy magyar vagyok. Oh! önnek szép hazája van � monda - nemes nemzet lakja!"

1864-ben Portugália akkori királya, Don Fernando fogadta Cintrában, híres kilátású kastélyában, mely Lisszabon közelében van.

A király magyarul társalgóit és érdeklődéssel kérdezősködött Magyarországról. Kérdé: él-e még az öreg Kubinyi Ágoston? (Akkor még élt.) Régebben leveleztünk együtt és utána tévé, hogy a magyar nyelvben Jósika Miklós regényeinek olvasásával gyakorolja magát -mert beszélni nincs alkalma - - és biztatott a kertből a kilátás megtekintésére.

"A kereszttől � írja Kovács � olyan kilátás nyílt, amilyet még sohasem láttam. Szabadszemmel 116 falut számláltam meg, Spanyolország Estremadura provinciája keletnek, délre az Atlanti-óceán, mely fölött sűrű felhők esvén, oly sötét árnyékot vetettek a tengerre, mint az éj, mintha ott lett volna vége a világnak, mert ég és föld közt semmi elválasztó határ nem volt kivehető, míg a keleti részt a nap megvilágította, az ég könnyű felhőkkel tar-kázva, remek festői kilátást teremtett."

Lisszabon városában megtekintvén a királyi palotát, itt nagy műkincseken kívül, a művészettel foglalkozó király vízfestményei és egy domborművezett kis ezüst macska tettek tanuságot művészi képzettsége magasabb színvonaláról.

Visszatérőben megtekintette a gibraltári erődöt, hol a parancsnok tekintve, hogy sem francia, sem spanyol - mert ezeknek tilos �, megengedte, hogy kivéve az ágyútelepeket, rajzokat vehessen föl.

A múlt évben sokat emlegetett Algecirason át Tangerbe hajózott, hol több rajzot készített a városról és a marokkói viseletekről.

Malagán és Granadán át � hol az Alham-brában több részt lerajzolt � Kordovát érintve, 1864 júniusában Madridba érkezett.

Madridban első dolga volt Crivelli gróf osztrák követnél jelentkezni, ki eleinte � valószínűleg tüntetésnek tekintett magyar viselete miatt � kissé kimérten fogadta, később azonban úgy ő, mint szép neje, a comói Serbelloni hercegnő, nagyon megkedvelték, támogatták, többször látták házuknál és viszont meglátogatták. A hercegné kedvelte a magyarokat és a magyar ruhát.

Szintúgy megszerette Kovácsot Werthern báró német követ is, ki már Sevillában fel-hívá, hogy Madridban látogassa meg. Itt is csakhamar otthonossá lett a követ házában.

A Prado-képtárban, hol festegetett, közelebbi ismeretséget kötött Madrazzo Federicoval, a képtár igazgatójával, ki, valamint öccse, Pedro, az államtitkár nagyon kitüntette.

Művészetét, de műtörténelmi ismeretét, tájékozottságát is nagyra becsülték, különösen azért, mert műismeretével nagy szolgálatot tett a Prado műkalauzának szerkesztésében. Megnevezte ugyanis két. régi képnek a valódi mesterét, melyeket tévesen más művészeknek tulajdonított a hagyomány.

Ezek egyike: Szt. Katalin-oltárkép, melyet Rubens művének tartottak, holott ez másolat Van Baalentől; az eredeti Antverpenben van az Augusztinusok templomában. A másikat pedig Giorgione művének vélték addig, míg Kovács kimutatta, hogy valójában Tizián festette.

Elfogadták és Kovács tekintélyét még jobban emelte később az, hogy a nagyhírű német Waagen, ki Angliában a magánképtárak kalauzát szerkesztette, 1866-ban igazat adott a magyar művésznek.

Ezért és más képek helyes bírálatáért kinevezték Kovács Mihályt a madridi San Fernando akadémia levelező tagjává.

A Pradoban Murillo, Velasquez, Rubens, Van Dyck, Tizian remekeiről készült másolatai már a festő-állványon vevőre találtak, mert a műértő szem már készültében látta a másolat hű voltának kezességét.

Itt munkaközben ismerkedett meg egy tehetséges fiatal spanyol festőművésznővel, akit 1867-ben feleségül is vett.

Petra de Castro y Blanco volt ez. Ősrégi spanyol nemes család ivadéka, kivel a hölgy rokonai, de különösen Don Donato de Castro y Villa burgosi püspök ellenzése dacára sikerült egyedül az édesatyja helybenhagyásával egybekelnie. A spanyol vakbuzgóság természetesen általában sajnálkozott az igazhitű nőn, ki eretnek férjével a pokolba jut.

A spanyol leányból igaz magyar menyecske lett, folyékonyán beszélt magyarul, bár a gy és c betűket nem bírta kimondani, azok ismeretlenek lévén a spanyolban és a cigányt mindig csigánynak ejtette ki, a két mássalhangzó egyességét sem tűrte és Schlauch püspököt mindig Eslauknak nevezte, jó vastag essel mondva ki. A magyar nemzetet majdnem imádta nyíltságáért. Megtanult németül is, de csak nagy megerőltetéssel ejtett ki néhány német szót, mert szive mélyéből gyűlölte az osztrákot.

Kovács Mihálynak érdekes beszélgetése volt 1866-ban Waza osztrák főherceggel.

A Pradoban festegetett. Egyszerre melléje lép egy éltesebb idegen úr és merőn szemébe néz, azután végig lenézve magyar ruháját, kérdi: Ön magyar? Igen, az vagyok. - - Mit keres itt? � Csak látja, hogy művész vagyok?

- Melyik vidékről való? - - Hevesből. � Az én ezredem is odavaló. A magyarok sok mindent kivánnak, telhetetlenek - - veti utána kicsinylőn � de nem fogják megadni.

Erre Kovács röviden csak annyit válaszolt: a magyarok csak azt kívánják: a mi őket jog szerint megilleti és azt meg is fogják kapni!

- No meglássa, nem érnek el semmit! � De én azt hiszem, hogy igen. -- Ezzel pár szóváltás után az idegen eltávozott.

Alig ment odább, egy fiatal egyén jő oda és ezeket mondja Kovácsnak: jól tette, hogy oda mondott neki, én lengyel vagyok, szeretem a magyarokat --és még be sem fejezte, mikor sietve jő Crivelli s kérdi Kovácstól: Nem látta Waza főherceg ő fenségét? Nem ismerem, egy idegen volt itt, megszólított. � Az az! vág közbe az előbbi fiatalabb ember, én hadsegéde vagyok, ott van a szomszéd teremben.

1867-ben a koronázási ünnepélyre hazahozta nejét Kovács. Végigélvezték a nagyszerű látványt, mely nejét egészen elragadta. Körülhordozta ezután Hevesmegyében, rokonainál, ismerőseinél, kik mindenütt igaz magyar szeretettel fogadták a spanyol menyecskét, aki még nem tudott ugyan nyelvünkön beszélni, de megértette az őszinte barátság szavát és felfedezett valamit, amit csak hazájában, Andalúzia síkjain látott: a délibábot.

Budapestre érve, több kisebb arcképe n kívül a királyt és királynét festette Temes vármegye és utána a miniszterelnöki palota szamara.

Ehhez a királyné a királyi palotába rendelte Kovácsot és midőn állást foglalt, szíves, nyájas szavakkal felbátorította a művészt arra, hogy mellőzve a feszes udvari illemszabályokat, úgy rendezze fej fordulatát, kéztartását és redőzetét, amint az művészi szempontból kívánatos. Meg is történt az udvarhölgy nagy csodálkozására.

1872-ben festette a többek közt ismételten Ipolyi Arnold püspököt, Ghyczy Kálmánt és Somssich Pált. A két utóbbit a képviselőház elnöki tanácsterme számára.

Münchenben, hova rövid tartózkodásra rán-dult, "Szeressed felebarátodat, mint tenmagadat" és Jupitert és Antigonét ábrázoló nagyobb méretű alkotásait festette, melyek Tizian-féle szép testszínben díszelegtek. Velencében pedig, hol római útjában megállapodott, a Márktemplomban több részletet festett, melyek erőteljes, élénk színezetűek.

Rómában neje kihallgatáson volt IX. Pius pápánál, ki ismert szeretetreméltó nyájasságával tudakolta a spanyol nőtől, hogy miképpen került Magyarországba és hogy érzi magát új hazájában?

Nápolyban, a San Gennaro-templomban ráakadt egy feliratra a Capece-Galeota-kápolnában, mely a magyarországi I. András sírját jelzi. A felirat tartalma a következő:

"Hogy egy király teste temetetlen, ellenben egy gaztett eltemetve ne maradjon, Orso Minutolo kanonok tette ezen emlékkövet a nápolyiak királyának, Andrásnak, Róbert Károly, Magyarország királya fiának, aki nejének, I. Johannának gonosz cselszövénye által 1315-ben szeptember 18-án 19 éves korában megfojtatott."

Nápolyból Bécsbe utaztak 1874-ben, hol nagy szomorúságára arról értesült, hogy nagy munkásságával szerzett és gondosan megtakarított, tekintélyes összegre rúgott vagyona a tőzsdén ért veszteségei miatt a híres krach-ban negyedére apadt, egy pártfogójának, aki pénzét kezelte, kockáztatott játéka miatt.

Hazatérve, több megrendelése akadt, Deák Ferencnek két mellképét, utána pedig egész alakú két nagy képét festette, egyiket Szathmár, a másikat Somogy vármegye részére. Festette Schlauch nagyváradi püspököt és Mednyánszky Sándor 48-iki honvédezredest.

Közben aggasztó hírt vevén neje bátyjának, Deogracias kapitánynak betegségéről, Spanyolországra utaztak Orensebe és onnan visszatérve, az épülőben levő budapesti operaház udvari folyosójára 17 képet fest tempera-rendszerben. Ezek tárgyai zeneszerekkel mulató géniuszok, 12 ívben kettős, négyben hármasok, egy hosszúkásban pedig 11 alakkal. Az egész mű eredeti alkotás, gyermeteg kedélyes, természetes, játszi mozgás alakjában és szép a színezete.

1886-ban mély gyász érte, pártfogóját, áldásthozó legjobb barátját, Tárkányi Bélát február 18-ikán sírjába kisérte és kilenc hónap múlva másik pártfogója, Ipolyi püspök is követte a halálba.

1887-ben Németországot, Hollandiát utazta be nejével és átmentek Londonba, útközben mindenütt tanulmányozván a képtárakat és múzeumokat.

1889-ben utoljára látta Egert, hol még életben találta a 92 éves Udvardy mérnököt, a tudományos akadémia legidősebb tagját és újabban köszönetet mondott azért, hogy 1832-ben koszorújával Orczy László báró figyelmét a tisza-abúdi művész-fiúcskára irányította.

Ezután még megemlíti Kovács naplója, hogy 1890 január 5-ikén meghalt Ligeti Antal, a tájfestő, kinek (3 órakor még ágya mellett ült, de a haldokló már akkor nem látott, csak a fejével intette nejének, hogy tudja, ki van itt és rá 7 órakor már halott volt. Feljegyzi február 10-én öccse, Sándor halálát, 18-ikáról pedig Andrássy Gyula külügyminiszter elhunytát írja be.

Azután megszűnik a feljegyzés.

Kovács Mihályt vesebaja betegágyba verte és 1892-ben augusztus 3-án kiszenvedett.

 

*

Halála után műveiből tekintélyes kis képtárt, körülbelül 60 darabot ajándékozott özvegye az egri líceum múzeumának.

Ezenkívül eredeti műveiből és nagybecsű másolataiból 13 darabot a nemzeti múzeum képtárának ajándékozott özvegye, aki később hazatért Spanyolországba és 1901 február 2l-ikén elhunyt Burgosban.

 

*

Kovács Mihály mesteri hűséggel utánozta Van Dyck, Rubens, Paolo Veronese, Tiziano, Velasquez és Murillo műveit, az ecsetvonások irányát is híven követte és megfelelő vásznat keresett mindenikhez. Ezért művei a csalódásig hasonlók és egy idő múlva avultan eredetiek gyanánt elkelhetnek.

A mi Kovács Mihály saját alkotásait illeti, ezek némelyikén kifogásolható az alakok felső felének aránytalan nagyobb volta, az alsóhoz képest. A test derekát a középre véve, a lábak rövidekké válnak és ennek következtében alakjai törpék. Ez előttem talányszerű, mert tudom, milyen gonddal tanulmányozta da Vinci és a bécsi Fischer anatómiáját.

Arcképei közül sok elvesztette eredeti, tetszetős, szép élénk testszinét. Elsötétülve egyhangúvá vált, áttörvén a vékony festékrétegen a szürke aláfestés, meglaposodott az eredeti világos színezet.

Éppen úgy, mint Tintoretto képein a Scucla di San Roccoban áttört a szürke alsó és áttört a Dogé-palotában levő Utolsó ítéleten is, mely éppen most van javítás alatt, és letisztulván mosással a felső festékréteg, a szürkés alsó festés világosan mutatja az ecsetkezelés módját.

Kovács képein is a festék keverésében rejlik az elszíntelenedés oka. Ő ugyanis szintén szürkén festett alá. És amikor a színes festékkel ráment, előbb befuttatta a megilpnek nevezett átlátszó, fénymáz-féle keverékkel. Erre az arc árnyas részét aszfalttal vonta be és azután rakta fel nem nagyon testesen a középszínt, a testszínt. Ez együtt tetszetős, szép élénk testszínt, szép domborúságot adott. Ámde alulról áttörvén a szürke alsó, a félárnyas rész vékony rétegén, megzavarodott az eredeti összhang és sötét laposság állott elé.

Történelmi képei és másolatai azonban eddigelé nem szenvedtek, tán mert testesebben festette és gazdálkodott az átlátszó megilp és aszfalt alkalmazásában.

 

 

SZEGEDY-MASZÁK HUGÓ